2015. május 12., kedd

Az élet mindig megy tovább..

Az elengedés része az életünknek, mégis talán az egyik legnehezebb dolog. Belefekteted valakibe a bizalmadat, úgy érzed fontos vagy a számára, aztán mint derült égből villámcsapás rá kell jönnöd, hogy mégsem olyan az illető, mint ahogyan megismerted és szép lassan eltűnik az életedből. Nem keres, nem hív, te pedig hajkurászod a miérteket, és a kérdőjelek között tapogatózva elfáradsz. Nem érted miért kell mindig csalódnod, megbántódnod. Ilyenkor sokszor önmagunkban is keressük a hibát, ami legtöbbször felesleges. Vagy talán az lehet a hiba, hogy rosszul választunk. Na de honnan is tudhatjuk? Nincs az emberre írva a személyisége. Vagyis néha ráérzünk, de a legtöbb esetben mégis koppannunk kell, hogy rájöjjünk a valóságra. Szép szavak, kedvesség, törődés... Aztán a nagy semmi. 

Azt mondják, hogy minden ember okkal lép be az életünkbe. Valamire megtanítanak, valamivé formálnak. Anyukám is azt mondta, hogy sokszor az aktuális pillanatban nem is értékeljük ezt, hiszen csak azt érezzük, hogy fájdalmat kaptunk, de későbbiekben mégis rájövünk hogy az élet okkal tette azt, amit. Ha megfoszt valamitől, talán csak azért teszi, mert egy jobbat akar adni. Hetekig őrlődtem, viszont kezd egy kicsit kitisztulni a viharfelhő. A miértre nem kaptam választ, szerintem nem is fogok, de meg kell tanulnunk megrázni magunkat, továbblépni és nem vissza-visszapislogni. 

Mindenesetre, hiába hogy egy adott személy megbántott, csalódtál benne, szép emlékeket és pillanatokat hagyhatott, amiket el lehet raktározni, hiszen az emlékeink azok, amiket senki nem vehet el tőlünk és ezek adhatnak erőt a továbbiakban.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése