Erőteljes pozitivitással és reményekkel indultam az újév irányába. Új évtized, ráadásul, hisz mindenki ezt hangsúlyozza.
Azt persze már megtanultam, hogy a tipikus new year, new me bullshitet el lehet engedni. Új szokásokat, hagyományokat bármikor bevezethetsz az év során.
Viszont attól a gondolatfoszlánytól nem tudok szabadulni, hogy mégis van valami különleges egy új év kezdetében.
Ha nagyon közhelyes akarnék lenni, azt mondanám, hogy olyan, mint egy új fejezet, egy letisztult, üres, hófehér nyomtatólap.
Eltelt a karácsony és bár hetek óta készültem rá, időben beszereztem mindenkinek az ajándékot, amikor eljött az idő, nem éreztem azt a meghitt áhitatot. Valahogy nem. Persze nem azt mondom, hogy rosszul teltek az ünnepek, de nem igazán éreztem ünnepinek, érted.
Aztán jött a szilveszter, barátokkal voltam, viszonylag laza volt, inni se volt igazán kedvem.
Utána persze jött az arculcsapás, hogy nekem egyébként vizsgaidőszak van, úgyhogy igazán elkezdhetnék tanulni. Nagy elánnal bevállaltam egy vizsgát január 8-ra, de menetközben rádöbbentem, hogy csomó tételem nincs kidolgozva, hiányosak az anyagok, nyomtatnom is kell, úgyhogy két idegösszeroppanás között elhatároztam, hogy inkább átteszem ezt az időpontot. Viszont azelőtt lesz egy másik is, úgyhogy majd arra is el kéne kezdenem tanulni.
Szilveszter óta azonban felborult a bioritmus, 11kor alig tudok kimászni az ágyból, pedig próbálok minél előbb, hogy időben tanuljak. Nyűgös vagyok, frusztrált, ideges, mintha folyamatosan pörögne az agyam valamin. Ráadásul a pesti lakásunkkal is gubanc van most, fennál az a veszély, hogy ott kell hagyni a p*csába ki kell onnan költözni, úgyhogy igen, így állunk. Nem állnak össze a darabkák.
[ha azt hitted, hogy nem fárasztom többet a jónépet az önsanyargató posztjaimmal, nos... tévedtél]
Viszont elkezdtem bullet journalt írni/rajzolni, ami nagyon trendi meg instagram kompatibilis. Remélem, nem fogy el a lelkesedés a januári hónap után.
