...na de ennyire? amikor Zsófiékhoz értem, este felé lehuppantam mellé a székre és vidáman újságolta, hogy talált rengeteg régi képet rólunk. izgatottság és kíváncsiság járt át hirtelen és rögtön bele is kezdtünk a képnézegetésbe. a legelső mappán majd' meghaltunk a nevetéstől. csapzott, szerteszét álló hajjal, nyújtott nyelvel, hatalmasra kerekedett szemekkel és hihetetlen arcokkal pózoltunk. megnéztük a dátumot: 2009. alig 3 éve. és szinte magamra sem ismertem. találtunk olyan képeket, amik csupán 1-2 évesek. mintha kicseréltek volna, de tényleg. komolytalan, mindenen vigyorgó kis leányzó voltam. úgy érzem, most komolyabb lettem. de ugyanakkor nyíltabb is. próbálok az élethez pozitív felfogással hozzáállni, ami valljuk be, sokszor nem könnyű. és a mai nap a szomszéd kislány barátnőm (9 éves) ezt mondta nekem: " Emi, szerintem te egy nagyon aranyos, segítőkész, jólelkű lány vagy és mindig azt nézed, hogy a többieknek jó legyen és magaddal alig foglalkozol. " ezen nagyon meghatódtam.
