Csend(ek)

Ha azt a kifejezést halljuk, hogy csend, mindenki a kongó, letargikus ürességre gondol, pedig nem is gondolnánk, hogy mennyiféle változatát éljük meg. Az ember alapjáraton társas lény, szeret csacsogni, nevetni és igényli is a jókedvet, de nagyon sokszor vagyunk úgy, hogy rendben, ennyi elég volt, most csak egyedül szeretnénk lenni a csenddel. Ilyenkor elgondolkodunk az élet értelmeiről, kicsit magunkba szállunk, megnyugszunk.

Kellemes csend az is, amikor télen végig sétálsz egy erdőben, maximum a hó ropogását hallod a lépteid elhaladtakor, de nem is igazán arra összpontosítasz, csak arra, ami téged körülölel.

Viszont létezik kínos csend, amikor a tanár lapozgatja a naplót, hogy kiválassza az aznapi felelőt és ilyenkor mindenki csak sunyít, lapít a székében és csak a papírlapok suhogását lehet hallani.

Gyászos, szomorú csend is adódhat, amikor a temetőben állsz és elhunyt szeretteidre gondolsz. 

Bármilyenről is beszélünk, részt képez az életünkben, és olykor-olykor szükség is van rá, bárki bármit gondol róla. Még a legpörgősebb, hiperaktivitásban szenvedő egyének is kívánják.